2. rész Aratás

Hamar eltelik az idő amely a sorsolásig hátra van. Nem járhatok edzésre, de nem is bánom különösebben. Nem tanítanak meg minket rendesen fegyverrel harcolni, így felesleges elmennem. Csak futtatnak, fára mászást és egyéb erőnléti gyakorlatokat csináltat velünk a Tata.
Mindenki fél. Tudom, hallom és érzékelem is. Mindenki azon imádkozik, hogy jelentsék be, hogy ez csak egy vicc volt, egy rossz és ízetlen tréfa amivel a gyengeségünkre akarták felhívni a figyelmet. Hogyha kedvük lenne megtehetnék.
De ahogy múlik az idő és a TV folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy hány nap van az Aratásig (ugyanis így nevezték el a sorsolást, és elvárják, hogy ünnepnek tekintsük) kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy de igenis bevezették. Elviszik majd két család gyermekét és szerencsés esetben is csak egyikük tér haza.
Bele se merek gondolni mi lenne, ha engem vinnének és a körzettársammal maradnék utolsóként életben. Meg tudnám ölni? Tudnék egyáltalán embert ölni. Ismerem a háborút, hiszen részese voltam. Nem a fronton, de a háttrében figyeltem. Mennyien meghaltak. És ezek mind ártatlanok voltak. Sokkal több ember halt meg a körzetben mint a fővárosban Snow még is azt akarja, hogy mi fizessünk meg a kapitóliumiak haláláért. Talán azért találta ki ezt az egészet az elnök mert fiatal és forrófejű. Alig 18 éves és azt suttogták, hogy saját kezűleg ölte meg az apját és merényletnek álcázta, csakhogy ő jusson hatalomra. Nem, hittem benne teljesen. De amikor meghallottam a Viadalt már nem kételkedtem.

Eljött végül az Aratás napja. Nem hallgattattak meg az imáink. Nem törölték el az új törvényt, és nem jelentették be, hogy csak a megfélemlítés eszközeként szolgált. Mindösszesen annyit közöltek, hogy az Aratást minden körzetben más időpontban fogják közzétenni, hogy mindenki végig tudja nézni lehetőleg élőben. De ez csak a Kapitóliumiaknak adatik meg. Hiszen nekik nem kell részt venniük a sorsoláson. Nekünk viszont igen. Kötelező az ünneplő ruha viselése. Ünnepelnünk kell, hogy 24 ember meg fog küzdeni az életben maradásért. Utálom még a gondolatát is. Annak azonban örülök, hogy a testvéremnek nem kell részt vennie ezen a szörnyűségen. El sem tudom képzelni, hogy mit csinálna magával egy tizenkét éves gyerek egy ilyen versenyben.
Délben kezdődik az ünnepség. Így tizenegykor már a körzet főterén vagyunk. Nem értem minek kell ilyen korán elindulni. Azután rájövök. Most zajlanak a feliratkozások. Megszúrják az ember ujját, egy papírlapra cseppentik majd beolvassák. A szerkezet meg tudja mondani az illető nevét és életkorát, hogy még véletlenül se legyen csalás, hogy valaki kevesebbszer iratkozik fel mint ahány éves.
Valaki megkocogtatja a vállamat és ijedten hátrafordulok, majd egy sóhaj kíséretében nyugtázom, hogy csak Bella az.
- Remélem a tűtől nem félsz! Nincs kedvem felnyalábolni téged a térről. - vihogni kezd és én sem állhatom meg, hogy el ne mosolyodjak.
- Attól nem de a vértől felfordul a gyomrom. Nem leennék jó kiválasztott, nem tudnék embert ölni. - egy pillanatig elhiszi, hogy komolyan gondoltam, majd rájön, hogy csak szívom az agyát és a vállamba üt. Elég erős az ütése, még akkor is ha nem teljes erőből vág bele az emberbe. Lehet, hogy neki nagyobb esélye lenne. Ő biztosan leverne mindenkit. Én meg csak a baltához értek, és nem is annyira.
Amikor megszúrják a kezem szinte nem is érzem, a baltával való legkisebb sérüléskor érzett fájdalomra számítok, de ehelyett egy szúnyogcsípésre emlékeztetőt kapok.
- Te értetted mi az, hogy önkéntes? - kérdezi Bella mikor már ő is túl van a feliratkozáson.
- Valami olyasmit jelenthet, hogy tuti hulla. - vonok vállat- Ha te önként akarsz fegyverek elé ugrani lelked rajta, de én nem kívánom, hogy ez történjen velem.
A főteret szépen elkülönítették egy szalaggal. Egyik felében a fiúk másik felében a lányok állnak. A legidősebbek elől a fiatalok hatul. Mi közel a színpadhoz állunk meg. Mindenki arcán a félelem látszik.
- Nem hallottad a pletykát? - kérdezi Bella. Kicsit későn kapcsolok, hogy az önkéntességre vonatkozó pletykára gondol.
- Attól függ melyikre gondolsz. Ebben az egy hétben annyi pletykát hallottam, hogy meg sem tudom számolni.- felelem már-már unottan.
- Az első két körzetben nem csak erőnléttel gyakoroltattak a gyerekekkel hanem fegyverekkel is. Sőt elvileg kiválasztották a két legalkalmasabbat, vagyis akik a legjobban harcos kölyköt akik majd önként jelentkeznek.
- Minket meg fára mászni meg menekülni tanítottak meg. - legyintek. - A többit meg majd a szervezők eldöntik. De ezek milyen arénát akarnak? Bezárnak minket egy terembe és kaszaboljuk le egymást egy nap alatt?
- Elképzelésem sincs róla. - kiül az arcára a félelem, ahogy elképzeli ezt az eshetőséget. -Figyelj már arra a nőre kész röhej.
Nem tudom ki az a nő, de tényleg igaza van Bellának kész röhej. Rózsaszín haj, vörös ruha arany szoknya, kék szájfény és legalább 15 centis tűsarok. Tipikus kapitóliumi divat.
- Üdvözlöm a 7. körzet lakót az első Éhezők Viadalán- sipítja borzalmas kapitóliumi akcentussal. - Én leszek a 7. körzet szerencsés kiválasztottjainak kísérője és egyben segítője az idei évben. A nevem Endora Forn!
Szerencsé kiválasztott? Segítő? Mi a fene akar ez lenni?
- Boldog viadalt és sose hagyjon el benneteket a remény! - mi van? Miért érzem, hogy ez egy közhelyes frázissá fog válni? - Hölgyeké az elsőbbség.
A lányok nevét tartalmazó üveggömbhöz lép. Mélyen beletúr, majd meggondolja magát és a tetejéről vesz le egyet.
- A szerencsés lány aki megméretteti magát az első viadalon nem más mint Floresta Roth! - kimered a szemem és teljesen lefagyva állok.
- A kurva életbe! - mondom ki mikor rájövök ez a valóság és nem az álom.
- Önként jelent.... auuu... - visszarántom Bellát mielőtt valami őrültséget csinálna.
- Nem! Engem húztak ki én megyek. - a polgármester is a színpadon áll, de ezt csak most veszem észre. Ő és a kapitóliumi nem vagyok hajlandó a nevén nevezni azt a némbert, szóval érdekes pillantásokat váltanak egymással. Az egész tér nyüzsög a kameráktól. Egész Panem ezt a kis jelenetet nézi. A kamerák idáig nem zavartak, de most egyenesen irritálnak. Mindegyik rám fókuszál. Biztosan azt hiszik, azért nem engedtem, hogy önként jelentkezzenek helyettem, mert annyira nagy kedvem van harcolni. Hát akkor higgyék csak azt. Talán a többiek is így gondolkoznak és nem támadnak rám. És ha megtudom, hogy ez a nő, hogy tud nekem segíteni talán ezt az apróságot előnyömre is változtathatom. Bár... Nem tudok már semmit. Engem elhagyott a remény, amiről nem is olyan rég a kapitóliumi némber magyarázott.
- És most válasszuk ki a fiút is! Remélem ő is ilyen bátor akárcsak ez a kislány. - Nem bátor vagyok. Csak tudom, hogy Bellának is van családja és testvérei. Ő szerez nekik ennivalót, és talán segít majd az én családomnak ha bajba kerülnek.
- A szerencsés fiú Clark Cruz. - alig, hogy a kis csenevész tizenkét éves fiú megszeppenve elindul a színpad felé egy másik egy jóval idősebb fiú lép ki a sorból.
- Önként jelentkezem! - ez úttal nem tartja vissza senki. Nem szeretem a srácot, de hát megmentette egy tizenkét éves kis kölyök életét. Legalább egy kis tiszteletet érdemel. Eléd nagydarab ahhoz, hogy a tömeg kérés nélkül utat nyisson neki a színpad felé. A színpadot bámulom mikor a kapitóliumi némber a nevét kérdezi. Az ajkamat harapdálom. Bárkivel mennék, csak vele nem.
- A nevemet? - kérdez vissza a srác elragadó mosollyal- A nevem Louis Mason. A fiú az unokatestvérem volt.