Az emberek sajnálattal néztek ránk, de látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek, hogy nem ők mennek a viadalra....
Anyám felé kaptam a tekintetem.
Fájdalmasan sírt és apám vállába fúrta az arcát, a testvérem túl fiatal volt, hogy megértse mi történik, így csak meglepetten figyelte a szüleimet.
Fájt.
Fájt így látni őket.
Lesütöttem a szemem és Bellára meredtem aki biztató mosollyal nézet rám de a szemébe megcsillantak a könnyek.
Nem bírtam tovább vizslatni az embereket mert megragadott két békeőr és elhurcoltak a színpadról, majd egy egyszerű mozdulattal behajítottak egy szobába.
Zavartan néztem körbe a kis szobán amiben csak két szék volt.
Túl ideges voltam ahhoz, hogy leüljek így egyik lábamról a másikra állva bámultam az ajtót ami pillanatok múlva kicsapódott és a szüleim rohantak be rajta.
-Istenem Floresta!-zokog fel anyám és szorosan átölelt.
Küszködve próbáltam vissza tartani a feltörő könnyeket-Úgy szeretlek! El akarnak venni tőlem!-suttogta megtörten a fülembe.
Mondani akartam valamit, hogy ne féljen mert vissza jövök...de egy hang se jött ki a torkomon.
Anyám lassan elengedett és szipogva nézet a szemembe.
-Mutasd meg nekik, hogy mire vagy képes! Mutasd meg, hogy Floresta Rothal nem lehet csak úgy szórakozni!-mondja határozottan,mire bólintok.
-Floresta.....-lép elém apám.-Tudsz bánni a fegyverekkel és jó az álló képességed! Jó esélyeid vannak.-mondja mélyen a szemembe nézve.
Nem bírtam tovább, muszáj volt kimondanom azt amit gondolok:
-Itt már rég nem arról van szó, hogy mennyire tudok báni egy fegyverrel!Hiába tudnék még csukott szemmel is harcolni egy baltával ha arra nem vagyok képes, hogy öljek! Basszus én még egy állatot se ölök meg nem hogy még egy embert!-a hangom hisztérikus volt.
-Lejárt az idő!-ordítja egy békeőr mire még egyszer a kis családomra nézek, az alig 6 éves testvéremre aki zavartan nézett vissza rám, az aggódó anyámra és remény teli apámra.
-Szeretlek titeket!-suttogom még utánuk de tudtam, hogy már nem halkották...
Remegő lábakkal rogytam le az egyik székre.
Túl gyenge vagyok egy viadalhoz...
-Floresta!-az ajtót szinte betörve rohant hozzám Bella-Miért nem hagytad?!Miért nem hagytad, hogy én menjek a viadalra?!
-Bella....engem húztak ki....nekem kell végig csinálnom!Meg végül is had legyen rám büszke a Tata, higgye csak azt, hogy az ő edzései miatt tudtam haza jutni!-nézek egy vigyorral a szemébe.
-Annyira hülye vagy!Nyerd meg! Mert én nem tudom mi lenne velem nélküled!-suttogja majd közelebb lép és átölel.
-Ne félj Bella, a Tata biztos megvigasztalna!-mondom, mire újra felnevet.
Hitetlenül jól esett, hogy ő nem sírva borult a vállaimra, hogy a szemébe ott csillogott a remény és hogy hit bennem.
Talán ez adta a legtöbb erőt....hogy tudom, hogy ő bízik benne, bízik abban, hogy haza jutok.
-Öld meg az összes kis ribancot és gyere haza!-néz komolyan a szemembe
-A fiúkkal mit csináljak?-kérdezem felhúzott szemöldökkel
-Hmmm....csábítsd el őket, majd vágd el a torkukat!-mondja nevetve.
-Az idő lejárt!-ront be egy őr mire gyorsan magamhoz rántom a barátnőmet és átölelem.
-Vigyáz a családomra! Hiányozni fogsz!-suttogom majd elengedem, ő pedig kisétál a szobából.
Mi lenne velem Bella nélkül?
Reményt adott és talán, a fejemnek egy icipici zugában, még az az eshetőség is felébresztette bennem, hogy kijuthatok élve abból az arénából.
-Gyere!-jön egy őr és kituszkol a szobából és egy folyosóra vezet ahol már ott van Louis és a kapitoliumi cicababa.
-Drágaságaim most felszállunk egy szuper modern luxus vonatra és elmegyünk a Kapitoliumba!-vázolja fel a tervet miközben műkörmös kezeivel össze-vissza mutogat.
-Ez hülye.-súgja nekem Louis mire én csak vállat vonok.
-Csak egy tipikus kapitoliumi.-válaszolok.
Ahogy kiértünk az állomásra ezer mikrofont és kamerát dugtak a képünkbe amit én elég idegesen fogadtam ezért az egyiket le is vertem a földre aminek az újságíró nem nagyon örült.
De hát ő dugta a számba a kameráját....
Miközben én idegesen meredtem ezekre az emberekre, mellettem Mr.Tökéletes fogkrém reklám mosollyal meredt a fotósokra amit én csak egy szemforgatással fogadtam.
-Nem a vörös szőnyegen vagyunk haver!-bököm meg mire csak elneveti magát mintha valami hű de viccesen mondtam volna...
-Fura egy gyerek vagy....-dünnyögöm magamban.
-Gyertek, gyertek gyermekeim!-lép fel a vonatra a cicababa.
A lélegzetem felgyorsult.
Elszökhetnék!
Hiszen simán elfuthatnék, akkora tömeg van, hogy könnyen eltudnék vegyülni.
-Gyere Flo!-vigyorog rám a nő.
Flo?!
Össze húzott szemekkel meredtem a nőre majd egy gyors mozdulattal megfordultam és félre lökve az embereket kezdtem rohanni.
-Kapják el! Most!-ordít a kapitoliumi mire súlyos lépteket hallok meg magam mögül és fegyverek csattogását.
Békeőrök.
Ettől a gondolattól még gyorsabban futottam.
-Ez nem akar megállni!-hallom meg az egyik hangját mire, gondolom a főnök, válaszolt:
-Állítsátok meg! Minden áron!-nem kellett túlzottan fülelnem, hogy halljam mit mond ugyanis konkrétan ordított.
A szívem fel-le ugrált.
-Állj meg kislány!-előre néztem...egy sor békeőr állt felsorakozva előttem.
Kikerekedett szemekkel kezdtem futni jobbra.
-Na jó elég! Lőjetek!-ordítja az egyik, nem akartam hinni a fülemnek.
Lőjetek?! Ezek megörültek?!
Hatra fordulva néztem az őrökre, láttam, hogy az egyik egy pisztolyt tart a kezébe majd habozás nélkül meghúzza a ravaszt.
Kikerekedett szemekkel ordítottam fel amikor a bokámat súrolta a golyó.
Fájdalmasan estem össze és az ájulás szélén álltam.
Sose volt még ekkora fájdalmam.Ha ennyire egyszerű a dolog, miért nem lőnek minket egyből fejbe az Aratás után? Kihúzzák annak a gyereknek a nevét akit nem bántanak, az az egy győz a többi meghal. Gyorsabb és időigényesebb lenne.
Csak annyit érzékeltem, hogy valaki megragadja a kezem és a lábam és elvisz valahova.
Izzadtan és ijedten keltem fel.
Egy ágyon feküdtem, a bokám be volt kötve.
-Hello!-néz rám elragadó mosollyal Louis, elsőnek meglepődtem, de utána csak gúnyosan néztem rá.
-Jaj Louis! Én nem egy kamera vagyok akire cukin kell mosolyogni!-mondom röhögve.
-Nem, te egy lány vagy.-válaszol, mire még jobban röhögtem.
-Ooo...bocs! Nem tudtam, hogy te ilyen macsó vagy aki mindenkit elcsábít!-mondom gúnyosan.
-Hát ja...a barátnődet is sikerült elcsábítani!-vigyorog a képembe.
-Te meg miről beszélsz?!-meredtem rá értetlenül.
-A kis barátnőd, aszem Bella oda jött hozzám, hogy jobban teszem ha segítek neked az arénába, mert ha nem akkor szét rúgja a fenekem....-mondja röhögve.
Elképzeltem ahogy Bella a 160 centijével és kedves arcával megfenyeget egy nála két fejjel magasabb és kigyúrt pasit....
-Szerinted ezzel azt akarta kifejezni, hogy elcsábítottad?!-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Várj már! Még nem mondtam el az egész sztorit!-mondja majd folytat.-Szóval miután megfenyegetett, azt mondta, hogy már nagyon rég megakarta ezt tenni, majd lesmárolt!-fejezi be a történetet, öntelt vigyorral.
Kikerekedett szemekkel néztem Louisra.
-Hazudsz!-nézek mélyen a szemébe.
-Dehogy hazudok!-teszi fel védekezően a kezét.
-Szóval te most azt akarod bemesélni nekem, hogy Bella megcsókolt?!-nézek rá felhúzott szemöldökkel.
De a válaszát már nem hallottam mert a kapitoliumi nőci rontott be az ajtón.
-Mason menj el innen! Beszélni szeretnék a kisasszonnyal!-a hangja hideg volt és kimért.
-Igenis hölgyem!-gúnyolódik a körzet társam majd kibaktat a szobából, és engem egyedül hagyott ezzel a boszorkánnyal.....
-Floresta....-lép az ágyam mellé és hidegen lenéz rám amitől kirázott a hideg.-Ma miért is akartál megszökni?!-a hangja élesen csengett.
Nem tudtam mit mondjak így csak bámultam magam elé mintha nem is szólt volna hozzám....
-Válaszolj!-ordítja és erőszakosan maga félé rántja az arcom.
Kikerekedett szemekkel meredtem a nőre.
-Én...nem akartam elszökni...-suttogom ijedten.
-Ne hazudj!-kiáltja mire még levegőt se merek venni-Jól van.Ha nem mondasz semmit hát nem mondasz....De egy dolgot jegyez meg Floresta! Ha nem működsz egybe akkor azt a golyót nem a lábadba hanem a fejedbe lőjük.-mondja gyilkos tekintettel és szép lassan kisétál az ajtón.
Lefagyva néztem utána.
Még el sem kezdődött a viadal de már most úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése